Megjelent egy teszt a Pointe Platinum erősítőről. Magyar nyelven, mégsem valamelyik bejáratott hifi magazinban vagy audio blogban.

Amit Wittao csinál, azt talán mikroblogolásnak lehetne hívni. A magyar nyelvű hifi fórumok egyik utolsóján, a még éppen életjeleket adó (de erősen betegeskedő) AVX fórumon van egy saját topikja Wittao mozi- és zeneszobája címmel. A topik idén januárban indult, és gyakorlatilag Wittao kalandjait követi végig, ahogy hifi rendszert épít magának.

Ami a topikot azonnal kiemelte a többi közül, az éppen az, ami az EAR vagy az Audiolife blogot is eladja: a szerző tök jól ír, képes a beszélt magyar nyelven elmondani, amit gondol (a „hivatalos” szaksajtóban ez korántsem magától értetődő), ráadásul a füle is a helyén van, meglátásai/meghallásai pontosak és lényegre törőek. Wittao ráadásul azt is felvállalja, ha valamiben megváltozott a prekoncepciója – ez teszi hitelessé az ott leírtakat.

Mindez oda vezetett, hogy feltehetően minden idők leglátogatottabb hifi topikját vezeti, követőinek, kommentelőinek száma meglepően magas, ráadásul gyakran érdekes, tanulságos párbeszéd alakul ki a topiktagok között.

De nemcsak a hifisták figyeltek fel a topikra, hanem gyártók és kereskedők is: annyira rettenetesen nagy igény lenne audio készülékek alapos, olvasmányosan megírt és hiteles tesztjére, hogy Wittaónál egyszercsak megjelentek a tesztkészülékek.

Sőt, úgy tűnik, túl is tengenek nála. A Pointe Platinum alighanem annak köszönheti, hogy kiérdemelt egy önálló tesztet, hogy Wittao első sztereó erősítője éppen egy Pointe Sima Mk2 volt, illetve a mai napig is egy Pointe elosztót használ. Jellemző Wittao alaposságára, hogy a teszthez beszerzett két régebbi Pointe erősítőt is – hát ilyen összehasonlító teszt még biztos nem volt.

Mivel az AVX fórum működése az állandó költözések miatt némileg bizonytalan, itt is közreadom a szöveg enyhén szerkesztett változatát – a topik életével kapcsolatos utalásokat hagytam ki, ami az erősítőről magáról szól, az szó szerint szerepel.

Jó olvasást kívánok, egyben mindenkit arra buzdítok, írjon a saját tapasztalatairól, ezekben az ínséges időkben nagy szükség van minden valós, független tesztre. Innentől átadom a szót Wittaónak. (A fotók szintén az eredeti bejegyzésből származnak.)

Élménybeszámoló:

Pointe Platinum erősítő „tartós teszt”

Az első sztereó erősítőm egy Pointe Sima Mk2 volt, a maga kis EL-84 csöveivel (nem lesajnálni! brutális, mire képes). Nagyon szerettem és a végletekig ragaszkodtam hozzá, amíg úgy nem alakult, hogy meg kell váljak tőle (is). Kevés olyan erősítő, hangfal, kábel, dac vagy egyéb audió eszköz fordult meg nálam, aminek ne lenne a pozitív élmények mellett valami negatív visszacsatolása, egy „ jó, csak”, vagy éppen egy „de...” kezdetű része. A kis Pointe volt az, amivel kapcsolatosan (a korára való tekintettel átesett nagygenerált követően) egyetlen negatív dolgot sem tudtam mondani, ha kérdeztek róla.

Egy kedves barátomnál, fórumtársunknál is több Pointe termék teszi a dolgát, így az elmúlt évek, évtizedek termékeiből is tudtam mazsolázni mindig, ha összehasonlítási alapra volt szükségem. Nálam a Pointe palettájának két véglete volt: nem véletlenül hívom „kis” Pointének a Sima Mk2-t, ő a legkisebb, legszerethetőbb Pointe, és bár nem várunk tőle erőt, mégis ad - természetesen a lehetőségeihez mérten.

A másik véglet, amihez szerencsém volt, az pedig a Pointe Exception a maga 4db KT-88 végcsövével és 2x60W körüli teljesítményével – itt a brutális erő párosul óriási dinamikával, apró finomságokkal. Felmerült bennem a kérdés, hogy hol helyezkedik el ezen az egyenesen a Pointe Platinum?

Alapvetően fekete készülék párti vagyok, ha a Platinum az enyém lenne, már vinném oxáltatni. Az ezüst készüléken viszont látszik, hogy nagyon egyben van, az előlapja vastag, amin minden felirat anyagában marva található. Ez kellemes, exkluzív megjelenést kölcsönöz neki. Az erősítőről a felső borítást elhagyták a csövek felett, szerintem ez jó ötlet volt: mivel a végfok csövek rengeteg hőt termelnek, a körülöttük levő alkatrészeket felesleges hőterhelésnek tennék ki. A Platinumnál a csövek szabadon, fedetlenül helyezkednek el, így a hőleadás maximálisan megoldott, a védendő alkatrészek pedig lejjebb helyezkednek el a csövek alatt. Nálam ez plusz pont. Persze ha lenne egy 3 éves kisgyerekem, akkor lehet, hogy zavarna és valami opcionális védőtető után könyörögnék.

További tetszetős megoldás számomra, hogy az EL-34 csöveket egymástól kicsit távolabb, széthúzva helyezték el (nagy divat manapság néhány gyártónál egymáshoz közelebb rakni a végcsöveket, ezáltal kompaktabb dizájnt létrehozni), szerintem a csövek egymásra gyakorolt hőterhelésének is jót tesz ez a kicsit nagyobb távolság.

A hangerőszabályzó potmétere fokozatmentes, ahogy megszokhattam az eddig próbált modelleknél, de megjelent a távirányíthatóság is. Fontos kiemelni, hogy a tervezés során nagy hangsúlyt fektettek arra, hogy a távirányítás ne menjen a hangminőség rovására, ugyanis a hangerőszabályzást minőségi Alps poti végzi egy távolabb elhelyezett kis fogaskerékkel + külső villanymotor kiegészítéssel. Ez számomra maga a Nirvana. Inkább a távos-nyomkodós, mint a közelis-tekerős fajtából származom, ez kifejezett felüdülés volt számomra.

A távirányító súlyos egyéniség, ha kicsivel nehezebb lenne, már fegyverviselési engedély kellene hozzá. Hátul 4 RCA bemenet, 4db minőségi hangsugárzó csatlakozó kimenet.

Amikor hazaértem az erősítővel, éppen nálam voltak a volt Sonus Faber Grand Piano Home-jaim. Gondoltam, ők lesznek az elsők, amikkel hallgatom picit.

Az első rendszer a következő volt:

forráskészülék: AudioPC
Bordor USB kábel
Core Audio USB/SPDIF Transport
Accoustic Zen Silver Bytes digit koax
dac: Core Audio DAC
Vertere Pulse-C IC
erősítő: Pointe Platinum
Gryphon Guideline GOLD hangfalkábel (villás)
hangfal: Sonus Faber Grand Piano Home

Amikor összekötöttem a rendszert és minden a helyére került, lehuppantam a kis fotelembe és elkezdtem lapozgatni az albumokat, mit szólaltassak meg elsőnek. Végül a Hans Theessink - St. James Infirmary c. számot választottam. Egyszerűen odaszögezett a fotelbe. Rám jellemző, hogy 1-1,5 percet várok az ismerős, figyelt részletekre, majd tovább. De ezt most végig akartam hallgatni. A gitár olyan hangon jelent meg és Theessink hangja is, hogy keresgéltem az államat. Erre a számra jellemzőek a nagy váltások, egyszer finom részletek, majd a húrok közé csap és ismét éppenhogy hozzáér a húrokhoz.

Zseniálisan ábrázolta a rendszer ezeket a finomságokat és a dinamikaváltásokat. Minden egyes hangnak jelentősége volt, a legkisebb nesz is részletesen elém tárult. Na mondom, ma sem lesz alvás...

Ha már Grand Pianók vannak, akkor hallgassunk egy kis zongorát is - de nem volt türelmem valami zongora hangverseny anyagához, inkább könnyedebb megoldást kerestem. Ezt az albumot más tesztek alkalmával is előszeretettel alkalmaztam, jöhetett a Spiral Circle albumról (Helge Lien Trio) a más előadótól talán már unalomig ismert Take Five című szám. Atyaég, de finom lett a zongora, azt gondolom, nem véletlenül hívják a Grand Pianókat sem annak amik, ezt most úgy hozták le ezzel az erősítővel, ahogy nagyon ritkán hallottam eddig. Sőt talán még sohasem.

Ezután kis szünet következett a Platinum tesztelésében, mert a barátom azt mondta, azonnal összekapja a legjobb csövekkel felszerelt Sima Mk2-jét, hozza az Exception-jét, mert hallani akarja, hogy szólnak nálam az új vendéggel összehasonlítva. Igen, ez az a pont volt, amire nem tudtam és nem is akartam nemet mondani. Pár napon belül összehoztuk a találkozót. A régi vagányok összecsaphattak az újfiúval.

Elkezdtük hallgatni az egyes erősítőket rengeteg zenei anyaggal, órákon át nyüstöltük őket, ugyanazon forrás-rendszerrel, és felemás vélemények születtek. Az egyértelmű volt, hogy a Sima Mk2-nél mindkét másik versenyző erőteljesebb, tisztább, dinamikusabb, részletesebb produkciót nyújt  - de ez nem von le semmit a kis Pointe erényeiből, hiszen van az a mezőny, amiben nem szégyen elmaradni.

Az Exceptionnél már nem volt ennyire egyértelmű a hallgatóság véleménye. Ha jól emlékszem, négyen voltunk jelen a hallgatózáson és 3:1 arányban a Platinumot választottuk jobbnak. De a „jobb” itt egy nagyon erőltetett kifejezés, hiszen egyértelmű volt, bármelyikünk bármelyiket örömmel hallgatná otthon, akár főrendszerként is. Attól függött inkább, ki milyen zenei stílust kedvel igazán: a Platinum inkább lágyabb tónust képviselt, az Exception pedig keményebb hangzásvilággal rendelkezett, persze csöves mércével mérve.

Nálam a Platinum volt a nyerő. Kellő dinamika és erő volt benne, soha egyetlen alkalommal nem éreztem gyengének, amíg nálam volt. A fülemnek kellemesebb és hosszabban hallgatható volt a Platinum előadása az Exceptionénál. Persze azt a tábort erősítettem, amelyik ha bármelyiket megtarthatná, boldog emberként élne tovább.

A múlt héten a folyamatos hallgatózás és infógyűjtés mellett új lendületet adott egy kis hangfalpáros érkezése, a Sonus Faberek helyére egy éppen nálam parkoló Royd Sapphire kis monitor páros került be. Még mielőtt valaki nagyon meglepődne a sokszoros árkülönbségen, igencsak jó dobozkák. Hosszasan pihentek, szerintem mióta apum újonnan megvette őket, azóta eltelt tizeniksz év legalább felét – kétharmadát megszólalás nélkül töltötték. Kicsit bejárattam őket előtte, majd csapjunk a lecsóba!

Nálam volt egy barátom is a Royd-ok bekötésekor, a Helge Lien Trio-t hallgattuk, de ezúttal a Hummingbird című albumról a Rufferty című számot. A számban úgy 2:30 körül elcsendesedik minden és csak a zongorán játszik az előadó. Szinte hallottam, ahogy a kalapácsok rávágnak a zongora húrjaira. Amikor tesztelek – főleg ilyen hosszútávú teszteknél – jegyzetelek folyamatosan, rögtön felírtam magamnak: „kiemelkedően jó zongora, ezen meglepődtem, nem számítottam rá”. Ekkor megszólalt mellettem a barátom: „Te, hallottad, a zongora hogy szólalt meg ezen a két kis Royd-on?” Felmutattam neki a telefonomat, mit írtam le, és jót nevettünk.

Bekötöttem természetesen az ELAC 248-asaimat is, mit művel vajon a JET magasakkal és a lefelé sugárzó, papíron 30 Hz-ig lemenő mélyhangsugárzóval a Platinum. Gondoltam, kezdjünk egy finom darabbal: a Thom Rotella Band – Friends c. száma következett. Az elején úgy tűnik, a szám egy ária, azután olyan basszusgitáros szóló jön, hogy mindenki megremeg - nagy kedvencem. Egyszerűen előhozta az állatot a hangfalakból, éreztem, van ereje és a térábrázolása is nagyon a helyén volt a rendszernek.

Persze ahogy megszokhattátok, én a negatívumokat sem rejtem véka alá, úgyhogy most mondanék párat, bár ezek a legtöbbünk számára nem relevánsak:

- jó a hőelvezetése az erősítőnek, ennek ellenére 2-3 óra nyüstölés után az előlap átmelegszik és a forrásváltó valamint hangerőszabályzó gombok is

- védő tető opcionálisan jó lenne kisgyerekeseknek

- a fekete szín hiánya számomra kizáró ok (szerencsére ez a gyártóval konzultációt követően megoldható)

- a távirányítón csak hangerő fel-le gombok vannak (lehetnek olyanok, akiknek a 4 forrás közötti választás lehetősége jó lenne)

Ezek többségének hiánya bőven kiheverhető, akiket ezek nem zavarnak, bátran ajánlom figyelmükbe. A zene minőségét tekintve a 2x-3x ársávban kell keresgélni a versenytársakat.

Egy utolsó képpel szeretném megköszönni, hogy elolvastad az élménybeszámolómat. Azt gondolom, ez a kép hűen tükrözi mindazt, amiért rajongani lehet a csöves erősítőkért. Már csak a puszta látványuk működés közben is melegséget sugall, éjszaka pedig mintha egy kandalló mellé ülnénk le kedvenc zenéinket meghallgatni.

Forrás: http://www.avx.hu/forum/viewtopic.php?p=2278935#p2278935