Amikor a kilencvenes évek elején az egyetem mellett elkezdtem angolt tanítani, és így lett egy kis extra zsebpénzem, kinyílt előttem a hifi-világ. Először is, minden hónapban elzarándokoltam a belvárosi újságoshoz, ahol -- már és még --  lehetett külföldi hifi magazinokat is kapni. Én a Hifi News and Record Review olvasója lettem. Ők mutatták be a Pioneer akkori csúcs CD-lejátszóját, a PD-S 901 jelűt. Terjedelmes írásban szakértették az érdekességeket, a lemeztányért, amire úgy kell rátenni a CD-t, mint egy igazi lemezjátszóra, az öt készüléklábat, amiből az ötödik a futóművet támasztja alá kívülről, valahol a készülék mértani közepénél, a csupa-csupa réz belső felépítést, az akkor világmegváltónak beharangozott Legato Link digitális jelkonverziót és a többit -- de én már a fénykép alapján eldöntöttem, hogy kell egy ilyen. Harmonikus arányok, CD-játszóhoz, pláne csúcskategóriás CD-játszóhoz képest csekély számú kezelőszerv. Elegancia, időtlenség, a nyugodt erő. Valahogy látszott rajta, hogy jól is fog szólni.

A plátói szerelem akkor teljesedett ki, amikor 1992 elején megláttam az egyik körúti hifi boltban, valahol a Ferenc körúti metró környékén. Vitrinben volt, zárt üveg mögött, szpotlámpával megvilágítva. A többi, olcsóbb CD-játszóhoz képest élőben valóságos monstrumnak tűnt. Minden héten egyszer betértem a boltba - csak úgy a szememet legeltetni.

Rengetegszer kellett elmagyaráznom a Present Perfect Continuous igeidőt, mire összejött az utolsó - akkor még a gondolkodó Ady Endre portréjával díszített - ötszáz forintos bankjegy is a rettenetes, 42 ezer forintos vételárra. Nem volt nálam büszkébb ember a négyes-hatos villamoson, amikor vittem a hatalmas papírdobozban hazafelé. Igyekeztem úgy tartani a dobozt, hogy az utazóközönség jól lássa, hogy ez egy Pioneer CD-játszó, ráadásul egy 901-es. Látják? Egy valódi kí-len-cáz-e-gyess!

Harmonikus kapcsolat volt, az első naptól az utolsóig. Megszámlálhatatlanul sok jó lemezt élveztünk együtt (és egy pár rosszat). Tolta a Guns'n'Roses-t, a Cult-ot és a Billy Idolt a házibulikban (nekem ilyen rockos társaságom volt a kilencvenes években), a nyugodt, otthonülős estéken pedig finom akusztikus dzsesszeket. A lemezboltok komolyzenei polcai előtt is egyre többet időztem - azt hiszem, ez sokat elmond a lejátszó képességeiről. 

Erősítők, hangsugárzók, és persze lányok jöttek-mentek, összeköltözések, szétköltözések, pár év egyetem külföldön, de a 901-es stabil pont maradt a hifimben és az életemben. Három-négy lemezt biztos minden nap meghallgattam vele. A lemeztányéros megoldás lényege, hogy az optika felülről néz lefelé, így a por, a kosz nem száll bele. Jellemző, hogy amikor egyetlenegyszer meghibásodott, akkor sem a lézer egységet kellett kicserélni, hiszen az még ma is az eredeti benne, hanem a fiókmozgató mechanika fogaslécét - mert egyszerűen elkopott. Az akkor már lassan nagykorú (18 év, ugye) készülékhez egyébként létezett gyári tartalék alkatrész - igaz, Japánból kellett rendelni.

A fiam már két éves volt, amikor megérett az idő a cserére. Addigra már annyit fejlődött a rendszerem, nem utolsó sorban az első Pointe csöves erősítőmnek köszönhetően, hogy a CD-futómű lett a leggyengébb láncszem. A Pio helyett jött az a Micromega, ami a mai napig is szolgál. A Pio visszakerült a dobozába. Jó lesz majd egy másodrendszerbe, gondoltam. Közben világos volt, hogy nemigen van hely egy második rendszernek.

Lett volna alkalom, hogy az ember eladja. Költöztünk és felújítottunk, kellett egy új autó, aztán hopp, elromlott a kazán. Sokszor lett volna helye annak a pár tízezer forintnak. De ezt a készüléket nem lehetett csak úgy elkótyavetyélni.

A doboz viszont egyre inkább útban volt. A padlásra nem lehetett felvinni, mint egy kinőtt gyerekcipőt, jóleszazmégvalamire, hiszen egy forró nyár alatt tönkrement volna abban a katlanban. Az ágy alá a doboz mérete miatt nem fért be. Minden takarításkor szúrós női szempár nézett rám neheztelve a doboz környékéről.

Az egyik hifis fórumban jelent meg a hirdetés még januárban. Pont egy 901-est keresett valaki. Egy kistesót, egy 802-est ajánlottak neki. "Köszönöm, de olyanom már van," érkezett rá a válasz. Miért kell valakinek két, amúgy majdnem teljesen egyforma Pioneer CD-játszó? Küldtem neki egy óvatos privát üzenetet, talán lenne itt egy eladó 901-es. Direkt aránytalanul magas árat írtam, és előre közöltem, hogy nincs alku. Hogy felháborodva kérhesse ki magának. Milyen jó is lett volna, ha elküld a fenébe! Nyugodtan nézhettem volna abba a neheztelő női szempárba takarításkor: dehát látod, hogy én mindent, de tényleg mindent megpróbáltam, ugye, csak hát nem kellett a vevőnek....

Felháborodás helyett telefonhívás érkezett. Viktor, a hirdető, a készüléket akarta. Kiderült, amit sejtettem: gyűjtő és Pioneer készülékekben utazik. A CD-sora már majdnem teljes, csak egy szép állapotú 901-es hiányzik. Közeledett a pillanat, hogy elengedjem az enyémet.

Azért nem adtam magam könnyen. Mindig közbejött valami, egy váratlan külföldi utazás, aztán nyaralni kellett menni, rettenetes súlyos náthával estem ágynak. A kaput kiemelték... most átalakítják... nincs kapu... nem lehet bemenni. Viktor hívott időnként, rámírt sms-ben, email-ben: ugye megvan még a készülék, és ugye nem gondoltam meg magam?

Viktor végül tegnap jött át a CD-játszóért. Utoljára még kicsinosítottam, és feltettem az állványra egy kis utolsó közös muzsikára. Szakítás utáni szex. Először nem is szólalt meg. Nemostromojjelbakker. Persze csak a rutin múlt el, hogy a fényes oldallal felfelé tegyem a tálcára a CD-t. Amikor megszólalt, újra kiderült, hogy nem tudja azt hangban, amit a Micromega. Tudott viszont valamit, amit meg a Micromega nem: felidézte a zenékben gazdag, mozgalmas közös éveinket.

Tudom, hogy a Pio konkrétan a hifi-mennyországba került. Lehet-e jobb helyen, mint egy értő gyűjtő készülékei között a fő helyen? De azért hiányozni fog a jellegzetes klattyanása, ahogy a fiók behúzása után leereszti az optikát a lemez fölé. Hiányozni fog a Play gomb leheletfinom nyomáspontja, ami még mindig az ujjbegyemben van.

És, attól tartok, hiányozni fog ez az egész negyed évszázad fiatalság.

*****

Egy réges-régi rendszer. Az első, amivel órákig tudtam zenét hallgatni, lényegében bármilyen műfajban. Az eredeti Söund Organisatiön asztalkán lévő PD-S 901 egy Audio Alchemy DDE v3.0 DAC-ot hajt meg, azt pedig egy Power Station Two tápegység. Az erősítő Mission Cyrus IIIi a PSX-R külső táppal. A hangsugárzó egy igazi gyöngyszem, Chario Hyper 1 Mk2 minidobozok, Mission állványon. A kábelek Straightwire-k. A kép 2001-ben készült, az első saját digitális fényképezőmmel. Ja, és hogy miért nem szimmetrikus az elrendezés? Az állványtól jobbra ott egy erkélyajtó a függöny mögött :-)

Pár évvel később. A szőnyeg, a függöny és az erkélyajtó ugyanaz. Az erősítő egy Primare A30.1, az utolsó félvezetős erősítőm. A hangsugárzók Chario Academy 2-k. A kábel már az Audio Note ezüst.