Gondolom, mindenki ismeri a Kőleves meséjét: az éhes vándornak a faluban senki nem akar enni adni, mire bejelenti, hogy akkor ő nekiáll kőlevest főzni. Be is tesz két követ egy fazék vízbe, és kevergetni kezdi. A kíváncsi helyiek köré gyűlnek, és szívesen adnak ezt-ezt a kőleveshez, az egyik fát a tűzhöz, a másik egy kanál zsírt, a harmadik friss zöldségeket, a negyedik egy kis húst, az ötödik fűszereket, a hatodik tésztát. Mire elkészül a „kőleves,” a vándor kidobálja a köveket, és nekiáll kanalazni a finom, gazdag húslevest…

Nagyjából ez a sztorija a régen várt új Pointe integrált erősítőnek is. Egyszerű kőlevesnek indult, aztán – immár a kövek nélkül – igazi ínyencfalat lett belőle.

Először két éve említettük, hogy készül egy új erősítő, a népszerű, belépő szintű Pointe Amplifica utódaként, de annál magasabb kimenő teljesítménnyel és távirányítóval.

A kiindulási alap az volt, hogy EL-34 csöveket használunk, ezek ugyanis a zenei hang mellett magas (2 x 35W) kimenő teljesítményre is képesek. Azt is tudtuk már a kezdetekkor, hogy a Tibor által tervezett kimenőtrafókat a hazai gyártás helyett ezúttal Magyarország gyakorlatilag egyetlen high-end trafótekercselő üzemében, Pávó Ferencnél, Szegeden fogjuk elkészíttetni.

A koncepció harmadik biztos pontja a korábbi Pointe Sima 20 egyik különlegessége, az ECF80 jelölésű előfok csövek használata volt. Az ECF80 csövek ugyan előfordulnak audio erősítőkben, de semmiképpen nincsenek a leggyakrabban használt csőtípusok között. Pedig az ötlet zseniális: egy csövön belül két cső működik – egy pentóda, ami az erősítést végzi, és egy trióda, ami a fázisfordítást. Ennél rövidebb jelút biztosan nincs. Más kérdés, hogy a kettős funkcionalitás felvet bizonyos tervezési nehézségeket, de ezeket már a Sima 20-nál is sikerült megoldani. A kombinált cső ugyanakkor egy fél marék alkatrészt feleslegessé tesz az erősítő áramkörében, a maradék másik fél maréknyit pedig immár biztonságosan lehet lábtól-lábig forrasztással összeépíteni. A point-to-point építés (ha nem a konyhaasztalon csinálják teszkógazdaságos forraszanyaggal) jobban kézbentartható hangminőséget tesz lehetővé. Tibor az ECF80-nak ugyanazokat a békebeli, jugoszláv Ei csöveket képzelte el, mint amik a Sima 20-ban is zenélnek.

Az elsőnek megépített deszkamodellel rögtön volt egy szokatlan probléma, csak nem mertük megírni.

A legtöbb deszkamodell ugyanis az első bekapcsolás után (már ha egyáltalán sikerül feléleszteni) csapnivalóan szól. Az a dolga, hiszen ezért deszkamodell. Ahhoz, hogy egy erősítő ne csak megszólaljon, de „szép” hangja is legyen, rengeteget kell mókolni a deszkamodellel. Ki kell választani a legjobb hangú passzív alkatrészeket, persze az egymás közötti szinergiára is ügyelve, és rengeteget kell játszadozni olyan apróságokkal, mint a kábelek elvezetése, vagy az alkatrészek elhelyezésének kisakkozása az interferenciák, termikus stabilitás, szerelhetőség szempontjából. És nyugodtan hozzátehetem: satöbbi.

Nos, az új erősítő deszkamodellje meglepetést okozott: amint áram alá került, rögtön szokatlanul zeneien szólalt meg. Ez pedig beindított egy olyan kőleves-effektust, ami egészen extrém irányokba vitte el az új erősítő fejlesztését.

Az egyszerű kis kapcsolás minden apró beavatkozásra lelkesen reagált. Például amikor a tápegységet elkezdtük tuningolni, szinte felragyogott. Így került a végső változatba egy szabadkai gyártású komoly toroid táptrafó az eredetileg tervezett EI-vasmagos helyére, és egy fojtótekercs, ami csak a kifejezetten drága csöves erősítők költségvetésébe fér bele. Amikor az egyszerű, de minőségi passzív alkatrészek helyett egyre finomabbakat kapott, megtáltosodott. Így kerültek például a míves japán Kiwame szénréteg ellenállások a jelútba. Amikor az eredetileg beépítésre szánt, amúgy kiváló ár/minőség arányú Sino végcsövek helyett kipróbáltuk a Tung-Sol elismert EL34B csöveit, egyszerűen nem lehetett többet kivenni őket. Így lett a Tung-Sol az alapértelmezett végcső, a jelentős felár ellenére is.

De ez még mindig nem jelentette a tervezési folyamat végét. Két váratlan, de pozitív esemény is alaposan felforgatta az eredeti terveket - és az eredeti költségvetést.

Az egyik meglepetés a belső kábelezéssel kapcsolatos. Egy sötét szerbiai raktár egy eldugott zugában sikerült találni pár dobnyi, még a jugoszláv időkből származó rádiókábelt. Ezeket a kábeleket nem a zenerajongók kedvéért fejlesztették ki anno, sokkal inkább a jugoszláv hadiipar igényeit igyekeztek kielégíteni - ahogy az Ei elektroncsövei is. A megtalált kábelek konkrétan a 70-es évek rettegett jugoszláv vadászgépe, a J-22 Orao fedélzeti elektronikájához, rádiójához kellettek. Az eleve különleges technológiával legyártott kábelek a több évtizedes „érlelés” hatására még jobban szólnak.  Bár a NOS és a „military grade” jelzőket főleg csövekre szokás érteni, az új Pointe erősítőben immár a belső kábelezés is ilyen.

A kondenzátorokkal még érdekesebb a helyzet. Az eredeti koncepció „egyszerű, de jó minőségű” kondenzátorait egyre több drága, egzotikus kondenzátor váltotta fel a deszkamodellben, amikor megcsörrent Tibor telefonja. Egy régi barát volt a vonal túl oldalán, aki jelenleg Németországban él és dolgozik. Munkája pedig nem más, mint különleges kondenzátorok tervezése és megépítése. Amikor meghallotta Tibor új projektjét, azonnal küldött is néhány fajta egyedileg legyártott, még kísérleti fázisban lévő olaj-papír kondenzátort Szabadkára. Persze akkor, amikor már az új készülék bemutatását és a nyílt napot tervezgettük… Ezen a ponton ugorjunk egy nagyot az időben: természetesen ezek a különleges, kézműves gyártású ékszer-alkatrészek zenélnek immár az új Pointe készülékekben csatoló kondenzátorként. Sokat nem lehet, pontosabban nem szabad róluk tudni: kereskedelmi forgalomba nem kerülnek, néhány überprémium high-end gyártó készülékeiben fordulnak elő, tipikusan az adott überprémium gyártó saját logójával. Mert rettenetesen jók. A kondenzátor-gyártás a csúcson bizony a gyémántcsiszoláshoz hasonló tudást, kreativitást, ügyességet és precizitást kíván.

A fejlesztési folyamat végére eljött az ideje a kőlevesből kidobni a köveket: bár sokáig Amplifica 2 munkanéven futott a projekt, ezen a ponton nyilvánvalóvá vált, hogy új nevet kell találni az új készüléknek. Az egzotikus, egyedi alkatrészekkel és belső kábelezéssel, kézi szereléssel megépített erősítő sem kapcsolásában, sem tervezési filozófiájában nem is emlékeztetett már az eredeti Amplificára – így született meg az új név, Pointe Platinum. Egyrészt illeszkedik az utóbbi idők latinos hangzású névadási szokásaihoz (lásd Amplifica, Delica), másrészt pozitív képzeteket hív elő, nemcsak az aranynál is ritkább és értékesebb, gyógyító hatású nemesfémre lehet gondolni, de a platinalemezre is. És ne feledjük: a sztenderd méterrúd is platinából készült – márpedig mindent ahhoz viszonyítanak. (Mike Oldfield Platinum című albuma már csak a hab a tortán.)

Ami a Pointe Platinum kinézetét illeti, a csövek láthatóak, ennyiben tényleg áll a rokonság az Amplificával. A váz ellenben vastagabb anyagból készült, így merevebb, mint az Amplifica esetében volt, megépítettsége pedig sokkal komolyabb. Jellemző, hogy bár a Platinum alig nagyobb az Amplificánál, a tömege 40 százalékkal több (15 kg kontra 21 kg).

A két tekerentyű az előlapon mintha a Sima 20-ról érkezett volna – ugyanúgy egyedileg gyártott, tömör alumínium gombok, csak egy kicsit kisebbek. A bekapcsológomb szokás szerint a készülék hátára került. A távirányító jelfogója a két forgatógomb közül kandikál ki, fél körömnyi méretben.

A szolgáltatások száma minimális: négy vonalszintű bemenet közül lehet választani, és ezzel fel is soroltuk a távirányítón kívüli összes extrát. Hangsugárzó-kimenetből oldalanként 1-1 pár található, ezek 4 és 8 ohmos hangsugárzókat is ki tudnak szolgálni. A kimenő transzformátor konstrukciójának, illetve a viszonylag magas kimenő teljesítménynek köszönhetően a Platinum egyáltalán nem kényes arra, milyen hangsugárzókat kell meghajtania.  

Aligha ez az utolsó anyagunk az új erősítőről.